2. fejezet - Az első nap

Egy hatalmas ásítást próbálok elnyomni a buszmegállóban várakozva, nem sok sikerrel. Az éjjel sokat forgolódtam és alig sikerült elaludnom, így a fáradtság, amit érzek nem meglepő. Állapotomon már a magas koffeinnel rendelkező kávé sem segít, így miután egy utolsót kortyolok a papírpohárból, a szemetesbe dobom azt. Ezzel a mozdulattal egy időben érkezik meg a busz, így azonnal fel tudok rá szállni. Az utat egyedül teszem meg, hiszen Paige egy másik iskolába jár. A biztonság kedvéért, azért megkérdezem a sofőrt, hogy jó megálló névre emlékszem-e, azonban nem csak választ ad a kérdésemre, hanem biztosít arról, hogy szólni fog mikor kell leszállnom. Hálálkodni azonban nincs időm, ugyanis amint felszállok, máris csukódik az ajtó, valószínűleg azért, hogy minél előbb elinduljunk, ezzel elkerülve a reggeli csúcsforgalmat. Emiatt pedig jobbnak látom, ha helyet foglalok, természetesen közel a vezetői üléshez. Végig a városban megyünk, így nem nagyon tudok nézelődni.  Egyedül az épületek sokfélesége, vagy egy-egy butik köti le egy pillanatra a figyelmem, de nem igazán segít sokat abban, hogy elterelje a figyelmemet. Próbálok másra koncentrálni, azonban gondolataim egyre csak az iskola körül forognak. Nem is emlékszem, hogy utoljára mikor voltam ennyire ideges. Szeretném azt hinni, hogy minden rendben lesz, de egy belsőhang azt súgja, hogy nem fog zökkenőmentesen alakulni az első iskolai napom. Remélem, hogy azért nem fogok mindenki előtt kínos szituációba kerülni, mert az biztos, hogy megpecsételné a sorsomat.

- Kisasszony, megérkeztünk - szólít meg a buszsofőr, aminek következtében gondolataimból visszatérek a valóságba.

- Máris? - döbbenek meg, miközben felveszem a táskámat. Még egyszer utoljára megköszönöm a vezető segítségét, majd leszállok a buszról.

Az iskola nincs a látókörzetemben, így egy pillanatra elbizonytalanodom a felől, hogy pontosan merre is kell mennem. Ez a kétségem azonban hamar elmúlik, amikor meglátok több diákcsoportot ugyanabba az irányba haladni. Megkönnyebbülten sóhajtok, majd elindulok arra amerre ők is. Teljes mértékben kívülállónak érzem magam közöttük, hiszen én vagyok az egyedüli, aki magában sétál az iskola felé. Itt már mindenki legalább egy éve ismeri egymást, Olyan érzés ez mikor úgy kerülsz be a középiskola első osztályába, hogy kihagytad a gólyatábort. Már mindenki ismeri egymást, egyedül te vagy az ismeretlen lány, akit eddig még senki nem látott. Ennek következtében pedig rengeteg pletykát találnak ki rólad, amit a hónapok során nem győzöl megcáfolni. Tudom milyen érzés, egyszer már részem volt ebben, és remélem, hogy többször nem kell ezt átélnem. A kellemes időnek köszönhetően szinte mindenki az iskola előtt várakozik. Néhány fős csoportokban beszélgetnek a nyári élményekről, vagyis én ezt hallom meg mikor elsétálok mellettük. Reakciójuk azonban, ugyanaz mikor meglátnak engem: egy pillanat alatt csendben maradnak, majd sugdolózva próbálják kitalálni, hogy vajon ki lehetek. A remény romba dől bennem, miszerint úgy jutok el a titkárságra, hogy senki nem vesz észre engem. Az iskola falain belül hasonló a fogadtatás, de már nem nézek senkire, egyedül a célállomásomat próbálom megtalálni. Szerencsére hamar elérek a megfelelő ajtóig, melyen vastag betűkkel áll a titkárság felirat. Kettőt kopogok, majd miután meghallok egy női hangot, amint azt mondja, hogy szabad, benyitok. Egy hatalmas szobában találom magam, ami irodának van kialakítva. Középen két íróasztal van elhelyezve egymással szemben, mögöttük pedig egy-egy szekrény, amin különböző papírok és mappák vannak. Az egyik asztalnál ülő nő éppen telefonál, ezért mutató ujját felemelve egy kis türelmet kér tőlem. Így nincs más választásom, tovább folytatom a nézelődést. Észreveszek még egy ajtót, amin az igazgató felirat van. A túloldaláról veszekedést hallok meg, azt pontosan nem értem, hogy mi a vita tárgya, de nem is foglalkozom vele különösebb képen. A titkárnő ugyanebben a pillanatban fejezi be a telefonbeszélgetést, így már minden figyelmét, rám összpontosítja.

- Miben segíthetek? - mosolyog rám.

- Új vagyok és azt mondták, hogy ide kell jönnöm egyből - válaszolom. Erre a mondatomra az asztalán lévő papírhalmok között kezd el keresni valamit.

- Cheryl Morgan ugye? - olvassa fel a nevem.

- Igen - bólintok, bár feleslegesen, hiszen ő úgy sem látja, olyannyira bele van merülve a lapon szereplő információkba. Vajon mik lehetnek oda írva?

- Először is engedd meg, hogy üdvözöljelek az iskolánkban. Remélem, hogy elnyeri a tetszésedet és itt is olyan kiemelkedő teljesítményt fogsz nyújtani, mint az előző iskoládban. Itt az órarended, a szekrényszámod és a hozzá tartozó kombináció, illetve egy térkép, hogy ne tévedj el. Ma csak az első három óra lesz megtartva - mindegyik az osztályfőnökkel -, utána pedig a különböző kluboknak lesznek bemutató órái egy azon időben, szóval még időben döntsd el, hogy hova szeretnél menni. És mielőtt kérdeznéd, igen kötelező. Itt van egy papír, ezen fel vannak sorolva a klubok. Kezdetnek, azt hiszem ennyi lesz. Van kérdésed?

Annyi információt zúdított rám az elmúlt percekben, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy mit is kellene mondanom. Végül jobbnak látom, ha nem kérdezek semmit, helyette inkább magamhoz veszem a papírokat, majd a lehető leggyorsabban távozom az irodából. A folyosót időközben megtöltötték az érkező diákok, ezért jobbnak látom, ha a közeli falnak támasztom a hátam és úgy próbálom megtalálni az osztálytermemet a térképen. Az órarendem szerint a negyvenkettes számmal ellátott teremhez kell mennem, de a térképen sehol nem találom. A lehető legalaposabban nézem végig, míg végül az épület legtávolabbi részén fel is fedezem a megfelelő számot. Egyértelmű, hogy pont az a terem kell nekem, ami a lehető legmesszebb van. Előveszem a telefonomat a nadrágom zsebéből, hogy meg tudjam nézni, mennyi időm van még. Öt perc. Lehetetlen, hogy ennyi elég legyen, mégis igyekszem a lehető leghamarabb odaérni. Az órarendet és még két papírt berakom a táskámba, a telefonom társaságában, majd miután visszahelyezem, a hátamra máris elindulok.

Tíz perccel becsengetés után érem el a termet. Olyannyira sietek, hogy először nem sikerül rendesen lenyomnom a kilincset, aminek következtében beütöm a kézfejem. Ahogy belépek, minden szem rám szegeződik és a táblánál álló tanár is csöndben marad.
- Elnézést a késésért - szabadkozom egyből.
- Semmi baj. Az elején mindenkivel előfordul az ilyesmi - mosolyog a férfi. Nem tűnik túlságosan idősnek, maximum harminchárom éves lehet, ha nem kevesebb. Világosszürke inget és hasonló színű, de sötétebb mellényt visel, illetve egy farmernadrágot. Rendes tanárnak tűnik.
- Köszönöm.
- Te vagy Cheryl ugye?
- Igen.
- Én Max Butler vagyok az osztályfőnököd. Ők pedig itt az új osztálytársaid. Ha jól látom, akkor már csak egy hely van Thomas mellett. Megtennéd, hogy helyet foglalsz?
- Persze - bólintok, majd anélkül, hogy ránéznék bárkire is, az előbb említett hely felé indulok. Mindenki a mozdulataimat figyeli, mintha arra várnának, hogy a saját lábamba ellessek és ezen ők jót röhöghessenek. Szerencsére ez nem történik meg, sikerül úgy leülnöm a megfelelő padhoz, hogy nevetség tárgyává válnék. A táskám a pad tetejére rakom, utána pedig a tanárra koncentrálok, aki próbálná folytatni azt a beszédet, amit én félbe szakítottam. Azonban a megjelenésemnek köszönhetően szinte egyből elvesztette az új osztálytársaim figyelmét. Már várom, hogy mikor pakolja össze a dolgait és hagyja el a termet, de ez a legnagyobb döbbenetemre nem történik meg. Helyette elkezd beszélni a lehető legmegfelelőbb témáról, amivel biztosan el tud hallgattatni mindenkit.
- Szóval, akkor az osztály a jövő héten nem akar menni osztálykirándulásra - ennyit mond csak, mégis eléri a megfelelő hatást. Egy pillanat alatt csönd telepszik az egész teremre és minden szempár Max-re szegeződik.
- Ilyen hamar? - szólal meg egy hang a leghátsó sorból.
- Pontosan. Négy napra még az iskola elején, hogy semmiről nem maradjatok le.
- És hova megyünk? - kérdezi egy lány.
- Nos, ezt még nem árulhatom el. De ne számítsatok olyan négycsillagos helyre, mint tavaly

- Miért? 

- A tavalyi, szezonzáró meccsen történtek miatt. Most viszont szeretném folytatni, amiről pár perce kezdtem el beszélni - tér vissza az eredeti témához.

Többen felháborodva kezdenek el magyarázni arról, hogy ez mennyire nem fair velünk szemben. Én, persze egy szót sem szólok. Jobbnak látom, ha ebből most kimaradok. Helyette inkább a mellettem ülő fiúra nézek, aki engem figyel. Arcán levakarhatatlan mosoly ül, amit valószínűleg Max előbbi mondanivalója okozott. Lehetséges, hogy köze volt ahhoz, ami tavaly történt? Szívem szerint rákérdeznék a dologra, de mégsem teszem. Valamiért úgy érzem, hogy ez nem tartozik rám. Ezért újból Max-re nézek, aki éppen arról beszél, hogy mint minden évben, idén is nagyon fontos, hogy kellő időt fordítsunk a tanulásra. Ezután még nagyon sok téma szóba kerül, és úgy tűnik, hogy három óra nem is elég rá, hogy mindent elmondjon. Igyekszem a lehető legtöbb információt megjegyezni, de az órák után úgy érzem, hogy jelenleg az agyam főleg dátumokból, rendezvényekből és egyéb olyan dolgokból áll, aminek már a felére sem emlékszem. Emiatt aggódni jelenleg nincs időm, ugyanis a legfontosabb most az, hogy időben megtaláljam azt a pályát, ahol a futball csapatba való válogatást zajlik. Nem akarok lekésni róla, hiszen azt olvastam a lapon, hogy ez az egyetlen lehetőség van bekerülni, év közben már nem lehet. Más klubbot pedig nem néztem meg a papíron, így nem tudom, hogy mi más lehetőségem lenne, hogyha erről most lekések. A pályához érve egy futballpályát, egyik oldalán pedig a lelátót veszek észre. Minél közelebb érek annál hangosabban hallom a kiabálást, ami a pálya közepéről jön. Rengetegen vannak ott és legtöbben éppen a kapuban, és hétméteres vonalnál álló fiúkat nézik. Az utóbbi mezt visel, így valószínűleg ő már benne van a csapatban, míg a másik tréningruhát visel és a pólóján lévő izzadság foltokból úgy tűnik, hogy már régóta tesztelhetik.

- Remek. A fiúk már megint elfoglalták a pályát - mondja egy hang mellőlem. Rövidnadrágot és ujjatlan pólót visel, illetve a vállán egy sporttáska lóg. Kezét a csípőin pihenteti, ezzel kifejezve mennyire nem örül a kialakult helyzetnek, miközben a fiúkat nézi.

- Már megint? - kérdezem.

- Állandóan ez van, hogyha nem érek ide időben. Nézni jöttél az edzést, vagy be akarsz kerülni a csapatba?

- Jó lenne a csapatban lenni - mosolygok bátortalanul.

- Ennek örülök. Egyébként a nevem Sarah és én vagyok a lányok csapatkapitánya. Na jó gyerünk és zavarjuk el ezeket a pályafoglalókat.

Döbbenten nézek a távolodó lány után, majd miután egy nagyot sóhajtok követem őt egészen a pálya széléig. Sarah meglepően céltudatos és az sem állítja meg, amikor a fiúk körülveszik. Jó lenne hallani, hogy miről beszélgetnek, de a köztünk lévő távolság ezt megakadályozza. Úgy tűnik, elérte a célját ugyanis a fiúk elindulnak, hogy Sarah akaratának eleget téve átadják az egész területet. Észre se veszem, hogy időközben még több lány jelent meg, csak mikor a fiúk közül néhányan nem éppen kedves szavakat idéznek feléjük. Persze nem káromkodva fejezik ki a véleményüket, hanem a pályán nyújtott teljesítményüket szidják, illetve valami beavató ünnepségről is szó esik. Ezen persze a lányok jót nevetnek és nem törődve a dühös fiúkkal kibújnak pulóvereikből, hogy láthatóvá váljon a mezük, ami azt jelképezi, hogy ők a csapatba tartoznak. A lányok másik fele azonban - velem együtt -,  döbbenten nézi a történéseket, és egy szót sem mernek szólni. Nem is tudom, hogy erre a jelenetre hogyan lehetne reagálni, mint kívülálló. Valószínűleg az a legjobb megoldás, hogyha csöndben maradok és megvárom mi fog történni. Sarah mosolyogva sétál vissza hozzánk és miután vált pár szót a csapattársaival, felénk fordul. Mindenkit alaposan végigmér, mintha ezzel el tudná dönteni, hogy ki lesz a jó és ki nem. Tekintete végül rajtam állapodik meg, majd szólásra nyitja a száját.

- Veled kezdjük. Milyen posztra jelentkezel? - hangjából eltűnik az a kedvesség, ami akkor volt, amikor először beszélgettünk.

- Csatár - felelem bátortalanul.

- Rendben. Inez a kapuba, Katie és Hope pedig a szokásos felállás. Míg ők beállnak, átveheted a cipődet, amit gondolom hoztál magaddal.

Ez inkább volt kijelentés, mint kérdezés, ezért nem szólok egy szót sem. Leveszem a hátamról a táskám és előkeresem belőle a cipőm, miközben nézem, ahogyan a három lány a pálya megfelelő részére sétál. Nem tudom, hogy vajon mi fog következni, de van egy olyan érzésem, hogy nem úszom meg ezt könnyen. Mély lélegzetvételekkel próbálom csillapítani heves szívverésem, de nem járok sok sikerrel. Mielőtt azonban az előttem lévő labdához érnék, becsukom a szemem és csak arra koncentrálok, hogy a következő percekben jól szerepeljek. Nem számít most semmi más, egyedül az, hogy a lehető legjobb teljesítményemet nyújtsam. Ez a legfontosabb.