1.fejezet - Új otthon, új élet

New York. Egy város, mely soha nem alszik és bármely napszakban látogatsz el ide, az utcákon megannyi emberrel fogsz találkozni. Az örökké nyüzsgő Times Square, vagy a színházak utcája, a Broadway, a híres Szabadság-szobor és még rengeteg olyan látnivaló mely évente több százezer turistát vonz a Nagy Alma szívébe.  Rengeteg lehetőség, mely csak arra vár, hogy kihasználják, ezzel megváltoztatva legalább egy életet. Én azonban nem tartozom azok közé, akik azért utaznak New York-ba mert szerencsét akarnak próbálni. Nekem szinte kötelező volt felszállnom a vonatra, ami elhozott ebbe a városba. Hogy miért is? Anyának el kellett utaznia a világ másik felére a munkája miatt, és engem nem vihetett magával. És mivel még nem vagyok nagykorú, keresni kellett valakit, akivel élhetek, egészen addig, míg anyát vissza nem helyezik a régi munkahelyére. A szülővárosomban sok rokonom él a mai napig, így az lett volna az ésszerű, hogyha egyikükre bízzák a gyámságom. Ez túl szép volt, hogy valóra is váljon, ugyanis a szüleim válási egyezménye úgy szól, hogy bármi történik anyával és én még nem élhetek önálló életet, mindenképpen apához kell költöznöm. Emiatt nem igazán volt választási lehetőségem. Nem lenne ezzel semmi baj, ha a menyasszonya nem lenne egy kiállhatatlan szörnyeteg. És kicsit sem túlzok. Az érzés meglepő módon kölcsönös, ő sem kedvel igazán engem. A vicc az egészben, hogy semmit nem tettem, amiért kiérdemelném azt, ahogyan ő viselkedik velem. Szerintem azért ilyen, mert apával a válás ellenére is jó kapcsolatom maradt, emiatt pedig az ő lánya úgymond háttérbe szorul, mindig mikor én is ott vagyok. Ennek ellenére, mégse alakult ki rossz kapcsolat köztem Paige között, aki csak egy évvel fiatalabb nálam.

- Cheryl - hallom meg apa hangját, ahogyan a nevem kiálltja. Mosolyogva fordulok, majd indulok el felé. Szorosan karjaiba zár mikor odaérek hozzá, emiatt pedig egyből megérzem azt, a rá jellemző illatot, amit annyira szeretek. Nagyon hiányzott már, hiszen utoljára tavaly láttam a születésnapomkor, amikor meglátogatott. Akkor úgy volt, hogy a karácsonyt is együtt töltjük, de aztán közbe jött neki valami, halaszthatatlan ügy. Nem örültem ennek, de kénytelen voltam elfogadni.

- Jó újra látni – mondom, miután elenged szoros öleléséből.

- Bizony. Régen láttuk már egymást, de most meg annyit leszünk együtt, hogy biztosan meg fogod unni öregapád fejét – arcára széles mosoly húzódik, ahogy ezt mondja.

- Nem is vagy annyira öreg. Mennyi is vagy ötven? – alig bírom visszatartani a nevetést, főleg amikor meglátom az arckifejezését.

- Ki kérem magamnak, hogy alig múltam negyvenöt és még egyetlen egy ősz hajszálam sincsen.

Próbál komoly maradni, de a szeme körül futó ráncokból látom, hogy jót mulat ezen. Mindig is szokásunk volt egymást ugratni, így most se tudtam kihagyni ezt a lehetőséget.

Miközben beszélgetünk, elindulunk apa autójához a parkolóba, ami közvetlenül a vonatállomás mellett van, így nem kell sokat sétálnunk. Rengeteg témát érintünk beszéd közben, kivéve az új életemről, itt New York-ban. Valamiért apa nem mesél arról, hogy mi lesz mostantól. Lehet, jobbnak látja, ha ezt otthon beszéljük meg a négy fal között. Csak nem tart attól, hogy valami miatt elkezdek majd kiabálni vele? Remélem, hogy nem egy bentlakásos iskolába íratott be, mert akkor inkább alszom az utcán, minthogy egy olyan helyen keljen élnem!

Az út apa Staten Island-i házához nagyjából fél óráig tart. A magas épületeket elhagyva, egy olyan környékre érünk, ahol csak családi házak vannak. Meglep, hogy apa ilyen helyen lakik, hiszen ő mindig is az a típus volt, aki jobb szeretett a nyüzsgő városban élni. A kertváros valahogy nem illett hozzá. Valószínűleg Melissa miatt választotta ezt a környéket. Gondolkodásomból, szinte azonnal kiszakadok, amikor apa leparkol egy ház előtt. Most járok itt először, így döbbenten szállok ki az autóból, miközben a házat nézem. Külső falai fehérek és a földszintet is beleszámolva, háromemeletes. Rengeteg ablakkal rendelkezik, valószínűleg amiatt, hogy minél több fény tudjon bejutni a szobákba. A bejárati ajtóhoz alacsony sövénykerítés vezet, ami a lépcsőnél elkanyarodik, és két oldalt fut tovább a ház előtt. Az itt lévő kis pázsitból arra következetek, hogy a ház mögött van a nagyobb kert. Vagyis remélem.

- Mit szólsz hozzá? – lép mellém apa.

- Elég nagy.

- Az nem kifejezés. És belülről még nagyobb. Tágas szobák és óriás nappali és konyha. De mindjárt úgy is meglátod.  Paige itthon van, Melissa pedig dolgozik – mondja, mielőtt elindul. Kétszer is átgondolom, hogy megszólaljak e vagy sem, de inkább úgy döntök, hogy csöndben maradok és helyette inkább követem őt. Előveszi a kulcsot a zsebéből, majd egy pillanat múlva már az előtérben vagyunk.

- Paige! Megérkeztünk – kiálltja el magát apa. Néhány másodperc múlva egy vörösesbarna hajú lány rohan le a lépcsőn.

- Szia – mosolyog, majd arcomra két puszit ad.

- Szia. Hogy vagy? – érdeklődöm hogyléte felől.

- Remekül. Sok minden történt mióta utoljára beszéltünk – sejtelmesen néz rám, így sejtem, hogy valószínűleg fiú van a dologban. Persze egy szót sem szólok, hiszen apa közvetlenül mellettem áll.

- Nekem most vissza kell mennem dolgozni, szóval megtennéd Paige, hogy körbevezeted a házban? – szólal meg apa.

- Persze.

- Ha bármi baj van, hívjatok. Ebéd van a hűtőben, de ha szeretnétek, akkor rendelhettek valamit.
- Meg leszünk, ne aggódj Rick.
Apának valóban igaza volt, amikor azt mondta, hogy a ház belülről sokkal nagyobb. A bejárati ajtótól néhány lépésre van a nappali, ahol a barna és a krémszín uralkodik. Középen van egy bőrkanapé,  két oldalán a hozzá tartozó fotel, előttük pedig egy üvegasztal. Ezzel szemben van a kandalló és a fölött egy hatalmas televízió. Ennek a bal oldalán egy beépített könyves szekrény van, amin könyvek, képkeretben lévő fotók és kisebb tárgyak is egyaránt megtalálhatók. Az első emeleten két hálószoba van: az egyikben Paige alszik, a másik a vendégszoba, ami most már az enyém. Mivel vendégszoba, ezért tartozik hozzá egy külön fürdő is, aminek én kifejezetten örülök. Legalább így nem kell perceket várnom arra, hogy felszabaduljon a fürdőszoba, hanem akkor megyek be és addig maradok, ameddig csak akarok. Ezen az emeleten van még egy fürdő és egy kisebb szoba. Utóbbiban egy sarokkanapé, egy televízió és rengeteg DVD található. Van egy olyan érzésem, hogy itt sok idők fogok tölteni. Mindig is szerettem a szabad napjaimat filmnézéssel tölteni. Teljes mértékben kikapcsol, főleg, hogy filmek terén szinte mindenevő vagyok. Egyedül a háborús és a kosztümös filmeket nem szeretem. A harmadik emeleten, vagyis a tetőtéren van apa és Melissa szobája. Oda nem mentünk fel, csak a lépcső alján megálltunk és úgy mesélte Paige, hogy mi található fent. Ezután, ő a konyhába megy, hogy megmelegítse az ebédet, én pedig az új szobám felfedezésére indulok. Alig nyitom ki az ajtót, máris az egyik dobozba ütközöm, amivel teli van a szoba. Mivel anya nem tudta megmondani, hogy pontosan mennyi időt is lesz távol, ezért sok holmimat kellett elhoznom otthonról. Dobozok vannak egymás tetején, vagy éppen a szoba másik felében lévő íróasztalon. Próbálom kikerülni őket és úgy eljutni az ágyig, ahol különböző füzetek és tankönyvek vannak. Úgy tűnik valaki már bevásárolt nekem, és a füzetek mintájából ítélve valószínűleg Paige volt. Így viszont már érthető, hogy miért kérdezősködött ennyit mikor utoljára beszéltünk. A könyvek főleg az alaptantárgyakhoz tartoznak: matematika, irodalom, történelem, de van köztük egy spanyol tankönyv is haladóknak. Még szerencse, hogy az előző iskolámban már első évtől tanulom ezt a nyelvet, így legalább e miatt nem kell aggódnom. Néhány füzetet odébb dobok, hogy le tudjak ülni az ágyra, majd tekintetem a dobozokra téved.

- Hogy fogom én ezt egy délután alatt kipakolni? – kérdezem magamtól, de nem sok esélyt látok rá, hogy ez sikerüljön. Először azzal kezdem, amire biztosan szükségem lesz a következő napokban, aztán pedig fokozatosan mindent elrakok. Igen, ez lesz a legjobb ötlet. Annyi szerencsém van, hogy minden egyes dobozra ráírtam, hogy mi van benne, így nem kell mindegyiket felnyitnom, hogyha keresnék valamit. Az ágy mellett lévő beépített szekrényhez lépek és elhúzom a tükörborítású ajtót, hogy felmérjem, mennyi hely van a ruháimnak. Szerencsére a szekrény mély, így bőven belefér az összes holmim, amit ide szánok.

- Kell segítség? - nyit be Paige miközben az akasztós részbe rakom a ruháimat.

- Az most valóban jól jönne.

- Akkor mond, hogy mit hova rakjak – mosolyog.

- Nem is tudom. Mondjuk, ha megkeresnéd azt a dobozt, amire az van írva, hogy könyvek az remek lenne.

- Utána rakjam arra a polcra, ami az íróasztalnál van? – mutat az említett hely felé.

- Pontosan.

- Rendben. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen könyveket olvasol.

Míg én a ruháimmal foglalkozom, addig Paige néhány pillanat alatt meg is találja a megfelelő dobozt és kinyitása után máris kutakodni kezd benne.

- Harry Potter? Fekete tőr testvériség? Dexter? – olvassa fel sorban a keze ügyébe kerülő könyveket.

- Szeretem a változatosságot. Mindegyik könyv más-más világban játszódik, mégis olyan fantasztikusan vannak megírva, hogy alig tudom letenni, mikor olvasom. A kedvencem a Fekete tőr testvériség, de abban elég sok felnőtt tartalom szerepel, szóval neked nem ajánlom. Viszont, ha szeretnéd, akkor keresek neked valamit, ami biztosan tetszene.

- Azt megköszönném. Pont most fejeztem be egy könyvet és már nem tudom, hogy mit is kellene olvasnom.

A pakolás sokkal gyorsabban telik, így hogy már nem vagyok egyedül és tudok valakivel beszélgetni. Két és fél órával később pedig már csak üres dobozok hevernek a földön, illetve mi ketten az ágyon. Nem gondoltam, hogy egy ilyen egyszerű cselekvés is ki tud fárasztani. Most, hogy ezzel már végeztünk, elérkezetnek látjuk az időt, hogy végre megebédeljünk. A konyhában a fekete és a fehér színek uralkodnak, ami nekem nem igazán nyeri el a tetszésem, de nem szólok egy szót sem, hiszen ez nem az én lakásom. Leülök az egyik székre, ami az étkezőasztal mellett van, miközben Paige elővesz két poharat és egy doboz almalét. Ugyan a tányérokon lévő étel már régen kihűlt, mi nem törődve ezzel kezdünk el enni. Mindketten farkas éhesek vagyunk, a pakolásban elhasznált energiát igyekszünk a leghamarabb visszaszerezni. Ami azonnal feltűnik, hogy Paige egyszerű salátát eszik csirke hússal, míg én szintén csirkét, de sült krumplival és különböző szószokkal.

- Miért csak salátát eszel?

- Nem ehetek többet, mert nem akarok elhízni – válaszolja.

- Ugye most csak viccelsz? Egy gramm felesleg sincs rajtad, és mivel Melissa alakját örökölted ezért nem is vagy hajlamos az elhízásra. De ha mégis felszednél pár kilót, az se lenne baj, hiszen a szervezeted még fejlődik.

- Tudom, de anya azt mondta, hogy muszáj megtartanom a súlyom bármi is történik.

- Paige, ne csináld ezt, kérlek! Gyerünk, egyél egy kis krumplit is! Ha pedig annyira akarod, akkor holnap elmehetünk egy közeli edzőterembe, hogy lemozogd rendben?

- Jó.  Úgy is mindig ezt szoktam csinálni, amikor bűnözök egy kicsit, persze titokban.

Képtelen vagyok elhinni, hogy Melissa valóban képes éheztetni a saját lányát. Paige alakja pont olyan, mint amilyennek kell lennie egy tizenöt éves lánynak, sőt lehet, hogy még sokkal csinosabb is, mint némelyik korabeli. Nem értem miért teszi ezt vele. Az biztos, hogy én ezt nem fogom annyiban hagyni. Ha kell én magam fogok rendes ételeket venni Paige-nek, hogy a szervezete megkapja a kellő tápanyagokat. .  Furcsa, hogy ez nekem előbb jut eszembe ilyen fiatalon, mint a saját anyjának. A barátaim és a rokonaim is mindig mondták, hogy néha úgy gondolkodom és viselkedem, mint egy felnőtt ahhoz képest, hogy még csak tizenhét éves vagyok. A sorsom mégis úgy hozta, hogy nekem ilyennek kell lennem. Ennek köszönhetően pedig sokszor akadályoztam meg, hogy a barátaim vagy éppen anya, rossz döntéseket hozzon meg. Természetesen, nem mindig lett igazam, de az esetek többségében igenis jól jött ez a tulajdonság.

A nap hátralévő részében főleg az új szobámat rendezem át, vagy éppen csak az ágyon fekszem, és a plafont nézem. Gondolataim kuszaságában egyetlen egy mondat ismétlődik meg minden egyes alkalommal: Vajon milyen lesz az új iskolában? Már kis korom óta nem szeretek új közösségbe kerülni. Anya gyakran mesélte, hogy az első napomon az óvodában mindig végig egyedül ültem és senkihez nem voltam hajlandó szólni. Még az óvónőkhöz sem, nemhogy a többi gyerekhez. Általános iskolában hasonló volt a helyzet, bár ott egyik alkalommal a mosdóban bújtam el. Az egész épületet átkutatták mire megtaláltak. Kis idő elteltével persze, megszoktam az új helyet - na persze, nem is volt más választásom -, és mint kiderült, felesleges volt az aggodalmam. Ezt nyilvánvalóan gyermekfejjel nehezen tudtam megérteni, de anya mindenben segített. Most, mégis olyannyira félek és izgatott vagyok, mint még soha. Egy olyan osztályközösségbe fogok bekerülni, akik már két éve ismerik egymást. A baráti körök már régen kialakultak, így csak még nehezebb lesz beilleszkednem. Remélem, hogy azért legalább egy barátot fogok szerezni.

- Bejöhetek? – kopog apa a félig nyitott ajtón. Úgy tűnik annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel sem tűnt jelenléte.

- Persze, gyere csak.

Törökülésben az ágy egyik oldalára húzódom, ezzel helyet nyújtva neki, hogy ő is leülhessen. Várakozás teljesen nézek rá, hiszen tudom, hogy az iskoláról akar beszélni. Vagyis csak remélni tudom.

- Ne haragudj, amiért csak most kerítünk sort erre a beszélgetésre, de rengeteg papírmunkát el kellett intéznem mielőtt bármit is mondhattam volna neked. Valószínűleg már rájöttél, hogy az új iskoládról van szó. A neve Middletown Középiskola és félórányira van innen busszal. Az osztályban, amibe te is fogsz járni húszan vannak, illetve most már huszonegyen veled együtt. Van büfé és konyha is, így biztosítva van a reggeli és az ebéd lehetősége is. Az órarendedet holnap reggel át tudod venni a titkárságon, és ha bármi kérdésed van, oda nyugodtan mehetsz. Tudom, hogy ez az egész most nagyon rossz és furcsa neked, de hidd el, hogy pár nap és beleszoksz az új környezetbe. Talán segíteni fog ebben az, hogy az iskolának van női focicsapata.

Valahogy éreztem, hogy mondani fog olyat is, ami valamennyire jobbá teszi ezt az egész helyzetet. Jelen helyzetben pedig a legjobbat választotta. Amióta csak az eszemet tudom, szeretem a focit, és nem csak játszani. Mikor kiiratkoztam az előző középiskolámból féltem attól, hogy soha többet nem léphetek pályára. Most azonban úgy tűnik, hogy a szerencse mellém áll és az új iskolában is beléphetek a focicsapatba. Remélem, hogy sikerül bekerülnöm, hiszen ez csak megkönnyítené a beilleszkedésemet. Mindenesetre, én mindent meg fogok tenni, hogy játszassak, ezzel együtt pedig, hogy új barátokat szerezzek.