5. fejezet - A csók után

Döbbenten nézem a vécékagyló szélén támaszkodó Alice-t, aki nagyon rosszul fest. Haja csapzottan áll, és szemeit is alig tudja nyitva tartani. Azonnal odalépek hozzá és próbálom kideríteni mennyire van rosszul, de a szavaimra csak nyögésekkel válaszol. Valószínűleg sokkalt többet ivott, mint amennyit szabadott volna, így a szervezete megadta magát. Mivel képtelen vagyok tovább nézni, hogy ilyen állapotban van, megpróbálom felállítani a földről, hogy a legközelebbi szobában lefektessem az egyik ágyra. Az elképzelés azonban sok egyszerűbb volt, mint a megvalósítása, ugyanis Alice nem mozdul, bármennyire is próbálkozom.

- Kérlek, próbálj meg lábra állni - kérlelem, de nem reagál rá. Háta mögé lépek és a karjai alatt megfogva próbálkozom a földről való felemelésével, de mindhiába. Keresnem kellene valakit a házban, aki tudna nekem segíteni, de ahogy pár perce végignéztem a társaságon, szinte mindenki részeg volt már. Így viszont esélytelen, hogy Alice helyzetén változtassak. Itt hagyni pedig nem fogom, ha kell, akkor itt maradok vele, amíg jobban nem lesz.

- Minden oké a barátnőddel? - kérdezi valaki, mire a hang irányába kapom a fejem. Thomas áll az ajtóban és Alice-t nézi. Arca teljesen komoly, mintha valóban érdekelné a földön fekvő lány állapota.

- Kicsit sok volt neki az alkohol - válaszolom.

- A beavató bulik már csak ilyenek - mosolyodik el egy pillanatra - Szerintem nem ártana felszedni a padlóról, mielőtt még egy felfázást is összeszed a másnaposság mellé.

- Tudom, és már próbálkoztam is vele, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdítani. Ő pedig alig van magánál.

- Majd én segítek.

Nem szól többet, egyszerűen csak odalép Alice-hez, majd egy egyszerű mozdulattal felemeli őt a földről. Mint aki már nem először van ebben a házban, olyan magabiztosan sétál végig a folyosón egészen a leghátsó szobáig. Ott minden gond nélkül lerakja a már teljesen eszméletlen lányt az ágyra, majd egyszerűen kisétál onnan. Azonban miután becsukja az ajtót, megáll és rám néz, mintha várna valamire.

- Köszönöm. Valószínűleg ha te nem jössz, akkor még mindig a fürdőben lennénk.

- Nem tesz semmit. Házigazdaként az a dolgom, hogy mindenkire figyeljek.

- Házigazda? - meg sem próbálkozom döbbentem leplezésével. Thomas házában lennék? Nem gondoltam volna, hogy ő egy ilyen helyen lakik.

- Nem éppen a szokványos, de igen. A szüleim üzleti útra mentek, szóval semmi akadály nem volt rá, hogy az én otthonom legyen a beavató helyszíne. Azonban arra figyelnem kell, hogy minden épségben maradjon, ami nem igazán könnyű.

- Ha gondolod, szívesen átjövök holnap, hogy segítsek a takarításban - ajánlom fel teljesen önzetlenül.

- Kedves vagy, de nem szükséges. Szerencsére van egy ismerősöm, akinek takarító cége van, szóval majd felhívom őt, hogy küldje el néhány alkalmazottját.

- Ez is egy megoldás - bólintok, bár nem igazán értek egyet. Ha már ő rendezi a bulit, akkor legalább annyi fáradtságot venne, hogy ő maga is takarít ki és nem mások. Ezeket a gondolataimat viszont jobbnak látom megtartani magamnak, helyette inkább a felől érdeklődöm, hogy hol találok fejfájás csillapítót. Thomas biztosít róla, hogy ő majd gondoskodik róla, így inkább visszamegyek a kertbe. Meglepődve tapasztalom, hogy a társaság nagy része már el is hagyta a helyszínt. Mielőtt én is követném a példájukat, próbálom megkeresni Julie-t, de sehol nem találom őt, így miután magamhoz veszem a táskám haza indulok.

Az egész hétvégét a szobámban töltöttem, és próbáltam lelkiekben felkészülni a mai napra. Hétfő van, tehát bármennyire is szerettem volna otthon maradni, el kellett indulnom az iskolába. Az oda vezető úton mindvégig a beavató bulin járt az eszem, de főleg a Dylan-nel való csókra tudtam gondolni. Még most is, ha becsukom a szemem, szinte még látom magam előtt, ahogyan kezei a derekamra simultak. Ennek azonban nem szabadna így lennie, hiszen már rég el kellett volna felejtenem ezt az egészet, de valamiért egyszerűen képtelen vagyok rá. Mégis, reménykedtem benne, hogy ma nem fogok vele találkozni. Ez azonban lehetetlen kívánság annak köszönhetően, hogy osztálytársak vagyunk. Abban a pillanatban, ahogy belépek az osztályterembe, máris észreveszem őt, a hátsósor egyik padján ülve. Éppen Thomas-szal beszélget, emiatt pedig reménykedem benne, hogy nem vesz észre. Úgy tűnik a szerencse ma is velem van, ugyanis sikerül feltűnés nélkül leülnöm a helyemre. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de egyszerűen képtelen lennék most a szemébe nézni. Addig nem, míg nem lépek túl a csókon. Egyáltalán miért kellett ennyire jónak lennie? Hiszen semmi érzelem nem volt benne. Vajon hogyan csókolhat, ha szerelemből teszi? Te jó ég! Ezt most azonnal ki kell vernem a fejemből. Az osztályfőnök ugyanebben a pillanatban lép be a terembe, ami rajtam kívül senkinek nem tűnik fel, egészen addig, míg a nála lévő vastag könyvet le nem csapja az asztalra.

- Igen hálás lennék, ha mindenki elfoglalná a helyét, hogy elkezdhessük az órát - hangja nem tűr ellenkezést és ezt a többiek is észreveszik, ugyanis nem szólnak egy szót sem.

- Úgy tudtam, hogy ma már rendes tanítás lesz - a mögöttem ülő lány próbál suttogva beszélni, de az osztályfőnök arckifejezését tekintve ez, nem igazán sikerült neki.

- Az új rendszer miatt, ez megváltozott és ma csak addig lesztek az iskolában, míg a kirándulás részleteit megbeszéljük. Amit remélem egyikőtök sem felejtette el, hogy holnap lesz.

Bár nem kérdésként tette fel az utolsó mondatát mégis mindenki helyesel, még én is, pedig nekem teljesen kiment a fejemből az osztálykirándulás. Annyira lefoglalt a focicsapatba való bejutás, és a beavató, hogy olyan kis dologra nem is gondoltam, mint ez.

- Végül hova megyünk? - teszi fel azt a kérdést Thomas, aminek a válaszára mindannyian kíváncsiak vagyunk.

- A Sterling erdőben fogunk kempingezni. Tehát akinek nincsen semmilyen felszerelése a sátorozáshoz, az még ma délután szerezzen be mindent. Az iskolától megkapjuk a buszt, ami azt jelenti, hogy holnap reggel kilenckor mindenkinek itt kell lennie. Nem később, mert egy percet sem várunk tovább, aki itt marad az négy napra igazolatlant kap. Érthető voltam?

Az osztály ismételten egy emberként válaszol, egyedül én maradok csöndben. Fejemben még mindig a kempingezés szó visszhangzik. Az erdőben, sátorban aludva, este a sötétben.

- Miért? - bukik ki belőlem a kérdés, mielőtt gondolkodhatnék. Mindenki rám szegezi a tekintetét, Max pedig szinte gyilkos tekintettel néz rám.

- Azért, mert így büntetik az osztályt a tavalyi eset miatt.  Ha nem tetszik, otthon lehet maradni az igazolatlannal együtt.

Szavai meglepően ingerültek, nem tudom mi válthatta ki belőle ezt a viselkedést, de biztosan nem az én véletlen kérdésem. Azt hiszem jobb lesz, hogyha az óra maradék részében meg sem szólalok, és hangyányi méretűre húzom össze magam. Remélem, hogy holnapra már nem lesz ilyen hangulata, mert akkor a kirándulás még rosszabb lesz, mint amilyennek ígérkezik.

Másfél órával később véget ér az osztályfőnöki óra, így a vártnál sokkal hamarabb hagyjuk el az iskolát. Az egész osztály izgatottan beszélget a holnapi napról, egyedül én vagyok csöndben. Tudom, hogy örülnöm kellene ennek, hiszen így esélyem lesz jobban megismerni az osztályt, de a múlt rémképeinek az emléke elnyomja ezt az érzést.

- Cheryl nem jössz velünk? - Julie kérdése kirángat a gondolataim közül, aminek most kifejezetten örülök.

- Hova? - érdeklődöm, de amint meglátom a háta mögött elsétálni Dylan-t, egy pillanat alatt döntök.

- A közeli kávézóba.

- Sajnos ma nem jó, de talán majd máskor - válaszom közben fél szemmel Dylan-t figyelem, nem akarom, hogy eltűnjön azelőtt, hogy esélyem lenne vele beszélni.

- Rendben. Akkor találkozunk holnap reggel - mosolyog Julie kedvesen. Sietve kikerülöm őt, majd Dylan után indulok. Szerencsére hamar utolérem, azonban mikor meg kellene szólítanom hirtelen megtorpanok. Lehet, hogy várnom kellene ezzel a beszélgetéssel az osztálykirándulás utánig. Igen az lenne a legjobb. Viszont akkorra valószínűleg már annyi bátorságom sem lenne, mint most. Már éppen szólásra nyitom a szám, amikor megérzem, hogy egy esőcsepp landol a fejem tetején. Mintha Dylan megérezné, hogy valaki van mögötte, megfordul s döbbenten néz rám. Ezzel egy időben az ég szinte leszakad, olyannyira esik mintha valaki fent kinyitotta volna a hideg vizes csapot.

- Szia - köszön meglepően kedvesen, aminek köszönhetően ismételten képtelen vagyok gátat szabni a szavaimnak, emiatt pedig össze-vissza kezdek el beszélni.

- Csak beszélni akarod veled arról, ami múltkor a beavatón történt. Az a csók egyedül, azért történt meg, mert ez volt a feladatom, semmi másért. Véletlenül se azért, mert részeg voltam, vagy, mert így akartam a tudtodra adni, hogy tetszel. Egy egyszerű feladat volt - szavak csak ömlenek belőlem, a végén már azt sem tudom miket beszélek. Dylan döbbeneténél csak az enyém a nagyobb, amikor egy lépéssel közelebb jön hozzám és ajkait az enyémre tapasztja, ezzel belém folytja a mondanivalóm második felét. Nagyon meglepődöm, egy pillanatra talán még le is fagyok. Pár másodperces döbbenetemből észhez térve, két kézzel tolom hátrébb Dylan-t. Kérdőn néz rám, aztán egy félénk fél mosolyt küld felém.

- Azt hiszem jobb lesz, hogyha most megyek – kezdek el hátrálni. 

Ő nem mond semmit, egyszerűen csak néz, ami még jobban összezavar. Miért csókolt meg? És miért érzem azt, hogy még mindig figyel annak ellenére, hogy egyre távolabb kerülök tőle? Lesz időm még ezen gondolkodni, most viszont az a legfontosabb, hogy ne nézzek hátra. Nem szabad hátrafordulnom. Az utolsó néhány métert a buszmegállóig szinte már futva teszem meg, s anélkül, hogy bármerre is néznék, azonnal felszállok az éppen megérkező buszra. Az utasok nagy része furcsán néz rám, amiatt, hogy ennyire sietve szálltam fel, de nem törődök velük. Ennél most sokkal nagyobb gondom is van. Miután a legelső szabad helyre leülök, azon kezdek el gondolkozni, hogy hogyan is kerülhetném el Dylan-t az osztálykiránduláson. Vagy ha ez nem is sikerülne, akkor mindent megteszek azért, hogy ne maradjak vele kettesben. Tudom, hogy nem ez a legbölcsebb megoldás, de jelen helyzetben ez tűnik a legjobbnak.